Nézd meg bármelyik nyomtatott könyv valamelyik bekezdésének elejét, és egy kis üres helyet látsz: a behúzást. Olyannak tűnik, mintha semmi sem volna ott, és nagyjából valóban ez a helyzet. Ez az a hely, ahol egykor jel állt.
Ez a jel a bekezdésjel, a ¶: a megfordított és megkettőzött betű, amelyet a szövegszerkesztők ma is megmutatnak, ha kéred őket a rejtett karakterek felfedésére. Az írás történetének hosszú szakaszában egyáltalán nem volt rejtve. Egy új gondolat élén állt, gyakran vörösre festve, és jelezte az olvasónak, hogy az egyik érvelés véget ért, a másik pedig elkezdődött.
Egy betűből lett jel
A bekezdésjel betűként kezdte. A latinul író másolók egy új szakaszt, egy capitulumot C betűvel jelöltek, és az évszázadok során a C függőleges vonást, majd még egyet kapott, az íve pedig kitöltődött, míg végül már egyáltalán nem hasonlított betűre, inkább egy kis fekete zászlóra.1 Gyakran a szöveg megírása után illesztették be, másvalaki, másféle tintával: a rubrikátor, akinek az volt a dolga, hogy vöröset vigyen a lapra.
Itt kezdődött a baj ezzel a munkamegosztással. A másoló minden szakasz elején helyet hagyott, hogy a rubrikátor kitöltse. Amikor megjelent a nyomtatás, a nyomdászok megtartották ezt a szokást: kiszedték a fekete szöveget, a vörös jeleknek pedig helyet hagytak, hogy később kézzel kerüljenek a lapra. A kezek azonban egyre gyakrabban elmaradtak.2 A könyvek üresen maradt résekkel kerültek ki. Az olvasók megszokták ezeket a réseket. Végül maga a rés lett a jel.
A behúzás mint kísértet
Számomra ez az egyik legmeghatóbb történet a lap történetében. Minden behúzott bekezdés, amelyet valaha olvastál, egy apró hiányt hordoz az elején: egy vörös jel körvonalát, amelyet senki sem festett oda. Ötszáz éve olvassuk a bekezdésjel kísértetét, és üres térnek nevezzük.
Ezek az oldalak egy keveset visszacsempésznek a vörösből. Egy esszé minden bekezdésének száma ott áll a margón, a második tinta színével; minden esszé első szavait pedig vörössel nyomtatják, úgy, ahogyan a rubrikátor jelölte volna meg, hol kezdődik a szöveg. Ez nem nosztalgia. A szám hasznos: segítségével az olvasó pontosan megmutathatja, hol nem ért egyet velem. Azt hiszem, a vörös jelek mindig is ezért voltak.
Jegyzetek
-
A névnek hosszú története van, francián és angolon át, a görög paragraphos szóig visszamenőleg; ez a margón álló jelet jelentette. Mire eljutott az angolba, többek között „pylcrafte” lett belőle. Akkoriban lazábban vették a helyesírást.
-
A gazdasági megfontolás egyszerű volt. A fekete szöveget óránként több százszor ki lehetett nyomtatni; a piros jeleket egyenként kellett felfesteni. Az egyik olcsó volt, a másik nem, és az olcsó győzött.
|